Várj, míg felkel majd a Nap

Várj, míg felkel majd a Nap ... hangzik el egy igen ismert Demjén Ferenc számban.
Oda kerültem, hogy ülök, és ülök, és ülök, és várom, hogy nyugodjon le a Nap, majd megint keljen fel, majd megint nyugodjon le, majd megint keljen fel, és ismét térjen pihenőre, és akkor majd nem kell várjam, míg újra felkel... Legalábbis nem egyedül...
Eszméletlen és egyben idegesítő is az az idő, mi alatt várjuk, hogy felkeljen a Nap, vagy várjuk a holnapot, a jövő hetet, a következő hónapot. Várunk egy utazásra, várunk egy visszatérésre a megszokott és szívhez nőtt városba, várunk valakire, várjuk, hogy jöjjünk haza...
Mert azt hisszük, hogy ha majd nem kell többet és tovább várjunk, akkor majd jobb lesz nekünk, boldogabb lesz az életünk. Számoljuk a perceket, az órákat, a napokat, és közben nem vesszük észre azt a rengeteg sok dolgot, amivel el tudtuk volna tölteni a telni nem akaró perceket, órákat.
Nem értem sem magam, sem az embereket. Miért jár az agyunk olyan dolgokon, amikre várni kell? Kellene egy "várakozás érzésének a megszüntetése" gomb.
Csak magamból indulok ki: rengeteg tenni-venni valóm volna, annál is több olvasni és tanulni valóm, de valamiért mégsem fogok hozzá, pedig tudom, hogy minél hamarabb megcsinálom, annál hamarabb kész leszek vele, és majd mikor ténylegesen felkel az én Napom, akkor élvezhetem, és nem kell árnyékba vonuljak az elmulasztott teendők miatt. De csak várok ülve és tétlenül, elmélkedve, hogy majd milyen jó lesz ha felkel a Nap, és ami a legfontosabb, hogy nem kell ezt a csodát egyedül nézzem.