Vissza-visszatérés

A szófordulatot az ismert Így jártam anyátokkal című amerikai vígjátéksorozatból csentem el. Az egész úgy kezdődött, hogy ma megnéztem a Kellékfeleség című filmet, és hallottam benne egy kedves zeneszámot.
Kicsit felfordultam. Felfordultak a gondolataim, az érzéseim. Végigfutott az agyamon sokminden, ami eddig történt velem. Először hiányérzetem támadt (ami még mindig tart), aztán eszembe jutott, hogy mit éreztem akkor, amikor először hallottam ezt a számot, még anno, a Grace klinika egyik epizódjában. Majd eszembe jutott egy általános igazság, ami szintén a kedvenc vígjátékomban hangzott el: Ha feltűnik valaki a múltadból, valahogy visszafejlődsz azzá, aki akkor voltál, amikor ismerted. Ez valóban így van. Ha látunk, hallunk valakit, valamit, akit, amit már régebbről ismertünk, attól függően, hogy előzőleg mekkora hatással volt ránk, az újabb találkozás felkavar. Ez mindenkivel így van. Ha találkozunk egy rég látott ismerőssel, akkor felidézzük a vele együtt töltött időt, a hozzá kapcsolódó emlékeket, az iránta táplált érzéseket. Mindenkivel így van. Ha akarjuk, ha nem.
A zeneszám hallatán összerándult a gyomrom. Számtalan érzés tört újra felszínre bennem. És minden egyes érzés megtörtént eseményhez kapcsolódik. Ez az érzés lehet a hiány érzése, lehet az öröm érzése. Az egész attól függ, hogy kihez vagy mihez tér(t)ünk vissza.
Nekem nem feltétlenül az a helyzet hiányzik, amelyben ezt a számot hallottam. Hanem egyszerűen hiányérzetem támadt. Egy bizonyos személy, és más bizonyos személyek iránt.
Nem a személy, hanem a személyek kavarnak fel inkább. Egy fiú és egy lány. Egy lány és egy fiú. Akik valamikor EGY-ek akartak lenni. Tulajdonképpen egyik akart EGY lenni a másikkal, a másiknak jó volt MÁS-nak lenni. Valamikor mindkettővel jól voltam. Egyikkel jól, másikkal túlságosan is jól. Most is megvagyunk. Jól vagy kevésbé jól. Nem mondhatni, hogy beszélgetnék velük, de a folyamatos figyelés rájuk az megvan a részemről. Néha mosollyal figyelem őket, néha dühösen, néha bírálóan, de összegzésképpen gyáván. Határozott gyávaság van a figyelőkészülékemben, hiszen nem írok nekik, nem találkozom velük. Egyikkel lehet, másikkal nem. Vagy nem úgy ahogy szeretném. Hiányoznak. Vissza-visszatérek hozzájuk, a múltba; majd ismét visszafutok a jelenbe. Próbálok érzéketlen maradni, de tudom, hogy minden egyes elmefutás alkalmával (nem feltétlenül rólunk van szó) mindig visszafejlődök azzá aki akkor voltam. Annak ellenére, hogy tudom, utána hiányérzetem támad, és mikor visszatérek a jelenben akkor haragudni fogok rájuk, magamra, a helyzetre, a történtekre.
Annak ellenére, hogy néha fájdalmas visszajönni oda ami már nincs onnan ami volt, sokszor megtegyük az utat, mert az utazás, az emlékezés érzése csodás, a történtek és az elmúltak ellenére is. És egy jó hír: mindig változnak a dolgok. ...

Miért?

Mikor az ember tesz valamit, akkor általában mindig van(nak) valaki(k), aki(k) feltesz(nek) egy kérdést. Miért?
Most én vagyok ez a valaki egyszemélyben. Tettem valamit. Kérdezek valamit.
Készítettem egy saját blogot. Kérdés: Miért? Talán azért, mert mindig történnek az emberrel dolgok, próbál sodródni az árral, és attól függetlenül, hogy jól vagy rosszul sülnek el a dolgok jó leírni, közzétenni a történteket. Talán azért, mert néha csak úgy jó dolog írogatni. Talán azért, mert az agyunk folyton fut velünk jobbra-balra, előre-hátra, oda-vissza, és az elménk tekervényeiben futó gondolatokat is jó leírni. Véleményformálás. Bírálás. Erre is jó egy blog. Vagy arra is, hogy legyen. Végül is ez is lehet egy cél.
Mi a célom ezzel a bloggal? Kizárt dolog, mert nem tudom. Persze csak van valami oka annak, ha úgy döntöttem, hogy létrehozom. Idővel biztos kiderül. Egyelőre annyi, hogy írjak, gondolkodjak, véleményt alkossak.